halál

20-án leírtam egy levélben, hogy halál. Pontosabban azt, hogy a halál szele türelmesebbé, megfontoltabbá teszi az embert. Nem kellett neki 12 óra, és meghalt szomszédunk, Attila. 54 éves volt, az előző közös képvielő. Egy nagyon fekete humorú, ironikus, precíz ember volt. De alkoholista. A gyakorló fajta, aki iszik is. Talán ebben az egyben különböztünk, és ez bizony sokat számít.

Maga az eseménytípus nem volt ismeretlen előttem, átéltem ilyet, többet is. Sajnos. De már régen nem. Talán pont ezért érint meg ez a dolog most jobban. Meg azért is, mert visszagondolva rá szinte magamat látom. Magamat, a másik idősíkban, abban, amelyik akkor ágazott a megvalósulthoz képest az ellenkező irányba, amikor sikerült letenni az alkoholt. Az az út ide vezet: magány, gőg, gyengeség, depresszió, menekülés. Viszont legalább nem tart sokáig, habár ez relatív...

Sosem felejtem el azokat az éves társasházi beszámolókat, amelyeket remegő kézzel írt meg, 7-8 példányban. Milyen hihetetlen munka és kitartás kell ahhoz akkor, amikor fáj a minden. Ettől lesz az embernek kifejezetten ironikus, fekete a humora is: ha nekem fáj, fájjon neked is.

Furcsa csillagállás ez azon a napon, amikor 2 nap híján 10 éve nem iszom alkoholt. Az ördög nem alszik, a sorsnak meg van némi iróniája. Régen találkoztam a halál fílingjével is, fura újra érezni azt, amikor belőlem is kiszakad egy darab, és örökre beleégeti valahova belülre az eltávozó üzenetét. Attila nekem ezt üzente: "Nem próbáltál segíteni, de nem is hagytam volna. De úgyis pontosan tudod, miről beszélek." Ő nyugodjék békében, én meg tegyek többet azért, hogy legyen több nem ivó alkoholista.

de jólesett ezt kiírni. nem hagyott aludni. nagyon furcsa így a ház, hogy dereng az Attila ajtaja előtt világító gyertyák fénye. Búcsúzunk, búcsúzik a ház.